A kávé hazugság volt, és Heszper ezt pontosan tudta.

Romos udvarházának tornácán ült, porcelán csészéjét hideg kezében fogva. A fekete lé lassan kihűlt, hőfoka felvette bőrének hűvösét. Nem ivott az italból, hiszen amúgy sem érezte az ízét, mint ahogy semmi másnak sem, immáron tizenhét esztendeje. Az apró, szánalmas, kis rituálé azonban számított. Megrakta a tüzet. Középre a vékony fákat, kívülre a vastagabb darabokat. Feltette az öntöttvas háromlábat, beleszórva a homokot a tetején található lapos serpenyőbe. A forró homokba a kis bronz edény, benne a víz és a csipetnyi fekete por. A gondosan elkapott pillanat, ahogy pontosan három alkalommal húzta le a forrásnak induló folyadékot a tűzről. A felszálló gőz, a kávéillat távoli, üres érzete. A meleg illúziója.

Tőle nem messze, a poros utcán parasztgyerekek játszottak. Darócpalánk semmit nem változott az elmúlt másfél évtizedben. Sárral tapasztott házikók. Szamarak, néhány tehén, a falu szélén pedig üszkös romok, amelyek senkit sem zavartak annyira, hogy az eltakarításukkal fáradozzon. Török rajtaütés vagy egy helyi rablóbanda, a helyiek számára nem volt különbség. Bármely zászló alatt jöttek a katonák, halált és nyomorúságot hagytak maguk mögött.

A túlélők azonban maradtak. Nem volt hova menniük. Röghöz kötötte őket az új törvény, a szokás és a tudat, hogy máshol sem jobb. Így hát kitartottak, konokul újraépítve a lerombolt házakat, eltemetve a halottakat és nap-nap után megvívták harcaikat a túlélésért.

Ez Heszpert egyáltalán nem zavarta. Ha néha eszébe jutott, hogy levegőt vegyen, érezte a halál szagát és helyénvalónak találta. Illett hozzá. Bár az elmúlt években egyre ritkábban vette a fáradtságot a lélegzetvételre. A régi szokások nehezen fakulnak ki, de ha valaki több, mint másfél évtizede halott, az fel tud hagyni a felesleges dolgokkal. Az utolsó sóhaj, ami még számított, az Úr 1504-dik esztendejében töltötte meg tüdejét, közvetlen azelőtt, hogy egy lándzsa átjárta a testét. Heszper tisztán emlékezett az akkori gondolatára: „Legalább Syennalis biztonságban van”. Aztán az aszabok széttépték.

Most pedig itt ült ősi birtokának maradékán, rettegő parasztokkal körbevéve. A falusiak úgy tettek, mintha minden rendben lett volna, mintha az Úrnő jelenléte természetes velejárója lenne az életnek, még akkor is, ha pontosan tudták, miféle fajzat fészkelte be magát a romos udvarházba. Egy élőhalott. Valaki, aki harcolt, meghalt, és nem talált nyugalmat odaát. Valaki a sötét mágia, az ősi pogányság és a megtűrt, hétköznapi gonosz határmezsgyéjéről.

Talán ennél is rosszabb volt, hogy azzal is tisztában voltak, kicsoda ő. Tündérvérű varázsló. Az Ordo Militum Mortuorum rettegett lovagjainak komturja. A török elleni harcok hőse, hírhedt párbajozó, Szapolyai vérebe. A lovag, aki számos falut prédált fel a Dózsa felkelés alatt, akinek a nyomát halottak százai, pestis és romok jelezték, bármerre járt. Szerémvár mészárosa. Gyerekgyilkos. De nem tudtak mit tenni: jog szerint ő volt Darócpalánk úrnője, és a gyűlölt Hármaskönyv rendelkezései alapján nem volt választásuk. Így hát amikor egy éve beköltözött a régi udvarházba úgy tettek, mintha ez normális lenne. Az elmúlt esztendőben komoly gyakorlatra tettek szert ezen a téren. Az, hogy Heszper néha napokig nem hagyta el a romos kúriát, általában nem beszélt és nem érintkezett senkivel nagyban megkönnyítette a dolgukat.

Nem messze a tornáctól gyerekek rajcsúroztak. Számukra a szegényes viskók, a halál szaga és a mindennapos bajok az élet részét képezték. Egy gyerek nem kérdőjelezi meg a világot, amibe beleszületik, elfogadja olyannak, amilyen. Heszper unottan nézte őket egy darabig.

Az egyik kislány sikítva menekült, kezében egy szürke, poros babával. Mögötte nyolcéves forma fiú szalad. Utolérte, kicsavarta piciny kezekből a babát. A leány sírva fakadt, ahogy a fiú a nagyobb gyerekek örök kegyetlenségével a magasba emelte a rongyokból összevart játékot. Meglóbálta, és eldobta.

A baba tompa puffanással landolt Heszper lábánál. A gyerekzsivajt karddal sem lehetett volna gyorsabban elvágni, a koszos kis arcokból félelemtől tágra nyílt szemek meredtek felé. Majd fél percnyi némaság után Heszper megmozdult. Lassú, takarékos mozdulattal felállt, lenyúlt a babáért, és felvette.

A kislány felnyögött.

Egy hosszú pillanatig Heszper a babát vizsgálta. Semmi súly. A játék nem volt több néhány aprólékosan összefércelt rongydarabnál, amit bárányszőrrel tömtek ki, majd fából faragott szemeket varrtak rá gondos kezek. Kicsit szakadt, de javítható. Törékeny. Elpusztítható.

A gyereklány bénult rettegéssel bámult rá. Heszper ismerte ezt a pillantást. Sokak szemében látta már az elmúlt években. Zsigeri félelem, a préda pillantása, amikor felismer valakit, aki erősebb és halálosabb nála. Undor, mint amikor valami olyanra vagy kénytelen ránézni, aminek nem kellene léteznie, de mégis ott áll a verandán, és a babádat fogja.

– Bocsánat…bocsáss meg Úrnő… – úgy tűnt, hogy megszólítani Heszpert több bátorságot igényelt, mint ami a kislányba szorult. De mégis folytatta. – … a… baba… Estvan elvette… nem akartuk zavarni a Halott Úrnőt… kérem… Estvan azt mondta…

Halott Úrnő. Persze, mi más. Heszper tudta, hogy így hívják a háta mögött. Amikor úgy gondolták, nem hallja. Igazuk volt. Ez volt ő. A gyilkos halott, aki a romos udvarházban él. Egy szörnyeteg, akit a gyerekek egymás ijesztgetésére használnak. Valaki, akitől visszakérni egy babát maga volt a rettegés. A síró gyereket nézte, unottan és talán kicsit bosszúsan.

– Mit mondott Estvan? – kérdezte színtelen hangon.

– Hogy…az Úrnő…az Úrnő… – nem tudta befejezni. – a babám…Anya csinálta, mielőtt…mielőtt…

Heszper egy pillanatig a gyerek szemébe nézett. Aztán egy mozdulattal a kezébe dobta a babát. A kislány magához szorította, mintha a világ legértékesebb kincse lett volna. Talán így is volt. Egy ajándék az anyától, akiből ennyit hagyott meg a világ.

– Köszönöm, Úrnő! – szipogta megilletődve.

– Tűnés – mondta Heszper hidegen – és maradjatok távol a tornácomtól.

Nem várta meg a választ. Belépett a házba, becsukva maga mögött az ajtót. A kávé teljesen kihűlt, de Heszpert nem érdekelte. Leült az egy szem székre, a csészét az asztalra lökve. A vékony kőfalon túl hallotta, ahogy a kölykök játéka új erőre kap. Az összetűzés a gyerekek villámgyors módján a múlté lett. Az élet odakint zajlott tovább.

Bent a kis házban azonban mintha megállt volna az idő. Amikor Heszper beköltözött, megcsinálta a legfontosabb javításokat. Folt a tetőre, hogy ne essen be az eső, marhahólyag az ablakokra, hogy kizárja a port. Összetákolt egy derékaljat, amit aztán napokig nem használt. Egy asztal, egy szék, a sarokban egy hatalmas láda. Zárján viaszba karcolt mágikus pecsétek, kisugárzásuk minden épeszű embert elriasztott a kíváncsiskodástól. Az egyetlen luxust a hátsó szobában álló dézsa jelentette. Heszper szigorúan megparancsolta az egyik parasztnak, hogy minden harmadik nap töltse fel a közeli patak vizével. Az nem értette, minek, de túlságosan rémült volt, hogy ezt szóvá tegye. Azóta friss víz csillogott ott. Régi szokás. Mintha a víz le tudná mosni a sír szürkeségét.

Kopogtak. Nem az a félelemtől reszketeg koppanás, ami bízik abban, hogy megválaszolatlan marad. Az ököl, ami háromszor megütötte a fát, valaki olyanhoz tartozott, aki feleletet várt. Heszper keze önkéntelenül az övébe tűzött kés markolatára tévedt. Nem várt senkit. Egy ideig nem is mozdult, mintha a tagadással eltűnne a látogató. De a kopogás megismétlődött. Azonos erővel, azonos sebességgel. Az kopog így, aki pontosan tudja, hogy hallják, és abban is biztos, hogy be fogják engedni. Heszper az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.

Mattfekete páncélt viselő halott állt az ajtóban. Masszív termete majd’ két fejjel magasodott Heszper fölé. Vértje ósdinak látszott, de a rajta lévő horpadások alapján jól szolgált. A látogató nem viselt sisakot; gondosan nyírt őszes szakálla szigorú szájat keretezett, a vastag fekete szemöldök alól opálosan csillogó, halottkék szemek bámultak Heszperre. A mellvértre az Ordo Militum Mortuorum jelmondatát vésték: „In morte servimus”

Reinhart.

– Nem érdekel. – mondta Heszper.

– Még azt sem tudod, mit akarok. – Reinhart arcán valami érzelem suhant át, ami talán egy mosoly árnyéka lehetett – Lehet, hogy jó hírt hoztam.

– Te? – Heszper felvonta a szemöldökét – Történt ilyen valaha is?

De azért kinyújtotta a kezét. Reinhart habozás nélkül csapott bele. Keményen, egyenesen. Harcos a harcossal. Heszper ellépett az ajtóból, kurta gesztussal invitálva befelé a vendéget. Reinhart belépett a szobába, hatalmas termete egyből betöltötte a teret. Tekintete évtizedes rutinnal mérte fel a menekülési útvonalakat, a lehetséges akadályokat, a szegényes berendezést.

– Elbűvölő. – jegyezte meg végül. – Illik hozzád. Hatékony és kicsi.

– Ehem – Heszper fanyar pillantással nyugtázta a bókot – mi járatban?

– Érted jöttem. Szükség van rád.

Egyenes és őszinte, mint mindig. Heszper ezt mindennél többre becsülte benne. Egy évtized közös harcai alatt az ember megismeri a legközelebbi bajtársa erényeit éppúgy, mint hibáit.

– Mondtam, hogy nem érdekel. Visszavonultam.

– És az mit is jelent pontosan? Ülsz ebben a koszfészekben, és nem csinálsz semmit?

– Ez nem igaz. Mondjuk úgy, hogy tökéletesítem az ok nélküli létezés művészetét.

Reinhart szürkés arca kifejezéstelen maradt, de ahogy lezökkent a rozoga székre, az mindennél beszédesebben elárulta a véleményét.

– És jól haladsz?

– Mondhatni… – Heszper a hideg kávé felé intett – megkínálnálak, ha lenne értelme.

– Elfogadnám, ha lenne haszna.

Heszper leült az ágy szélére. Pár percig csak szótlanul léteztek egymás mellet; nem kellemetlen csendben, hanem harcostársakként, akik vérrel váltották meg a hallgatás jogát.

– Miért jöttél? – adta be a derekát végül Heszper.

– Ulfrich meghalt. Nándorfehérvár és Szabács ostrom alatt, több más várral együtt.

A hír súlya megülte a szobát. Ulfrich. A rend alapítója. A varég draugr, aki még az Árpád ház alatt érkezett Pannoniába, aki Hunyadi – a vajda, nem a király – mellett harcolt és aki János úr halálakor megalapította az élőholt lovagok rendjét, ők pedig az esküjük szerint védték a Délvidéket a pogánytól.

– Ez tényleg hír – bólintott Heszper –, de mi dolgom nekem ezzel?

– Esküt tettél.

– Valójában nem. Én csak csatlakoztam az Ordóhoz.

– Az ugyanaz. Kötelez.

– Ezt te mondod? Hány urat és esküt szolgáltál az elmúlt majd’ száz évben?

Reinhart arcán megrándult egy izom. Ez talált. Husz, Mátyás, Kinizsi, az Ordó. Ügyek, amikre már csak azok emlékeznek, akik meghaltak értük.

– Szükségünk van rád. Te vagy a legjobb harcosunk. Itt pedig csak elrohadsz.

– Helyes. Ez a célom.

– Kurva… – Reinhart bosszúsnak tűnt – Kinizsi óta nem volt tündérvérű pengemágus a Délvidéken. Ez pedig az a támadás, amire évek óta figyelmeztettél mindenkit. Igazad lett.

– Eleget öltem – Heszper előrehajolt az ágyon – Magyart, törököt, németet, szászt, urat és parasztot. Minek? Kinek? A nemes rendeknek? Azért, hogy aztán a parasztok imákban kérjenek ellenem védelmet?

– Ezt ne… – Reinhart hangja halk volt és emlékektől terhes. – Én is ott voltam veled.

Heszper felemelte a kezét. A gesztus lehetett bocsánatkérés vagy elutasítás is. Reinhart úgy döntött, hogy az előbbinek értelmezi.

– Szóval egy okot mondj, cseh barátom, hogy miért? Lajos miatt? Vagy segítsem Szapolyait, hogy király legyen?

– Lehet, hogy jó király lenne.

– Lehet. Nem tudom. – Heszper megvonta a vállát – Vannak az Ordóban más gyilkosok is. Ehhez miért kellek én?

– Mert te vagy a legjobb. Mert te nem csak gyilkos vagy, hanem parancsnok is. Ulfrichot az ostrom első napján ölték meg. Ugyanazon a napon, amikor lecsaptak Botondra és Kemén Farkasra is. Dervisek, alkimisták és szúfi mágusok. Lefejeztek minket. Ha nem érdekel sem az eskü, sem az ország, sem Szapolyai, akkor azért gyere, mert a bajtársaidnak szüksége van rád.

– Én vagyok az utolsó komtur? – Heszper kérdése hidegen koppant.

– Igen. És ha te nem jössz, akkor nekem kell vezetni a csapatot. És te jobb vagy nálam.

Heszper felállt, majd lassan a ládájához lépett. Érezte a mágikus zárak lüktetését és alatta a fegyverei hívását. A varázspengék éhesek voltak, egy éve nem kóstoltak vért. Vágytak az érintésére, pontosabban a pusztításra, ami Heszper nyomában járt, mert a fegyverek nem tettek különbséget a kettő között. Hosszan ízlelte az érzést. Pestis gomolygó, rothadt kisugárzása, a hosszúkard, aminek legapróbb vágását is betegség, genny és fertőzés követte. Vérivó, az ottomán mintára készült harci szekerce mohó vágya az élő hús után, a mindent elsöprő szomjúság, amit csak a kiontott vér és felszürcsölt életerő csillapíthatott. Vártak rá. Énekeltek neki. Szerették őt, a teremtőjüket.

Heszper torkában formálódtak a szavak. Csípős, gúnyos mondatok, arról, hogy őt ez nem érdekli, tőle minden és mindenki elpusztulhat, neki bőven elég ez a csendes, unalmas halál, ami itt vár rá Darócpalánk poros falujában. De a mondat nem hangzott el. Helyette szinte odalökte:

– Rendben. Számíthatsz rám.

Reinhart nem szólt semmit, de a testtartása megváltozott. Vállai ellazultak, feje kissé oldalra billent. Megvakarta a szakállát.

– Köszönöm. A Rend nevében is.

– Ne köszönd. Nem az Ordóért teszem.

Heszper megfordult, és a másik szemébe nézett. Az opálos, halott szemekből Reinhart nem tudta kiolvasni az igazi okot. Valami megmozdult benne, valami érzés emléke. Bajtársiasság talán? Vagy a puszta unalom?

Heszper visszatért a ládához, ujjai meghatározott sorrendben érintették meg a pecséteket. Azok halk sóhajjal megtörtek, aztán a láda kitárult. Heszper gondosan az ágyra pakolta a tartalmát. Szövet alsóruházat. Vastag, vérrel és más foltokkal átitatott gambezon. Láncszövetből szegecselt darabok, majd a végén a mattfeketére edzett páncél elemei. Egy sisak, aminek a rostélya mosolygó koponyát formált. Aztán a fegyverek. Kés, tőrök, rondell, rövidkardok, aztán Vérivó és a végén Pestis. A harci fejsze vöröses volt a rászáradt vértől, széles feje és szakálla régi időket idézett. A kard vékony, borotvaéles pengéje világosan mutatta: nehézpáncél ellen készült. Reinhart elégszer látta már a boszorkányos ügyességet, ahogy Heszper forgatta a szerszámait.

Áthúzta a fején a durva anyagból készült inget, mire Reinhart udvariasan felkelt a székből, hogy megforduljon. Heszpert némiképp mulattatta a cseh közmondásos esetlensége a nőkkel szemben.

– Nyugodtan nézhetsz – mondta Heszper – Tetszik, amit látsz?

Reinhart megfordult. Szenvtelen arccal mérte végig. Az közben ledobta szürke tunikáját, és meztelenül állt a szoba közepén. Alacsony volt, szinte még gyerek. Az élőholt lét sok mindent elvett tőle, de a vonásait és alakját belekarcolta az örökévalóságba. Bőre alabástrom, arca sápad és szabályos, cseppet egérszerű. Nem kimondottan szép, de fiatal. Szigorú fonatba rendezett haja hófehér. Nem a korral járó szürkés fehérség, hanem az az árnyalat, ami soha nem ismert más színt. Fülei aprók és hegyesek, a tündérvér csalhatatlan jele. Széles vállai, kidolgozott izmai gyorsaságot és erőt sejtettek, ahogy kemény combja és vádlija is. Hasa lapos volt, melle kicsi és feszes. Ha nem sugárzik belőle az élőhalott lét természetellenes hidege, bárki megkívánta volna.

– Halott vagyok – nyugtázta Reinhart a látványt – és amíg éltem, addig is a teltebb nők jöttek be. Te túl…éteri vagy nekem.

Heszper elmosolyodott. Valódi mosoly volt, talán évek óta az első. Szó nélkül folytatta az öltözködést. Gyakorlott mozdulatokkal öltötte magára a rétegeket, egyiket a másik után. A páncél csatjait varázslatos gyorsasággal rögzítette, pedig ebben semmiféle mágia nem volt, csak annak a több ezer alkalomnak az emléke, amikor magára húzta a vértjét.  Reinhart magára hagyta, had’ öltözködjön, kiment a hátasokat intézni.

Fertályórával később Heszper egy málhás iszákkal a kezében lépett ki az udvarház ajtaján. Praktikus mágiája több heti készletet nyelt el, és az élőholtak amúgy is kevés poggyásszal utaztak. Reinhart gyanította, hogy a zsák értéke többszöröse volt Darócpalánk egészének, a parasztokat is beleértve. Hátasaik nyugodtan várták őket. Két igaz bestia, hatalmas csatamének, valahol a lét és nemlét határán egyensúlyozva szolgálták uraikat. Mágiával megerősített csontozat és egyszerű ráolvasások kellettek ahhoz, hogy alkalmasak legyenek a feladatukra, mert közönséges lovak nem tűrték meg az Ordó hideg lovagjait a hátukon, és főleg nem bírták gazdáik tempóját.

A falusiak kíváncsian figyelték az eseményeket, de nem mertek közel jönni. Az Úrnő önmagában is eléggé félelmetesnek hatott számukra, és most, hogy két szörnyeteg állt a poros úton, még annyira sem akartak a közelben lenni. De azért figyeltek, ahogy a gyerekek is. Reinhart felszállt a nyeregbe.

– Indulhatunk? – kérdezte.

Heszper körbenézett. A közelben bámészkodó gyerekcsapatban megpillantotta a kislányt. Kezében a babájával állt, kicsit távolabb a többi kölyöktől.

– Egy pillanat – mondta.

Odalépett a gyerekekhez. Lepillantott rájuk.

– Melyikőtök Estván? – kérdezte hidegen.

Az egyik poros képű odaóvakodott. Pupillája kitágult a félelemtől, úgy állt ott, mint egy bárány amikor farkassal találkozik. Heszper előrelépett, megragadta a torkát, és felemelte, hogy a szemébe tudjon nézni. A gyerek arca vörösödni kezdett, miközben hasztalan rúgkapált.

– Most figyelj rám – mondta Heszper színtelen hangon – Ha még egyszer bántod a lányt, eljövök érted. Eljövök, és megöllek. Kitépem a lelkedet, és bezárom egy gyűrűbe, amit magamnál fogok tartani. Némán üvöltve fogsz szenvedni, a halálért imádkozva miközben tudni fogod, hogy hiába. Mert már halott leszel, és kárhozott. Megértetted?

A gyerek csak hörögni tudott. Heszper engedett egy kicsit a szorításon, mire Estván torkából vinnyogó hang szakadt fel. Lerakta a kölyköt, majd vaskesztyűs kezével visszakézből könnyed pofont adott neki. A fiú elvágódott, a vére kifröccsent az orrából. Nyüszítve bőgött, de senki nem mert a segítségére sietni. Heszper megfordult, nyugodt léptekkel a lovához ment, majd a nyeregbe vetette magát. Reinhart érzelemmentesen nézte végig a közjátékot. Nem érdekelte, vagy talán egyetértett.

– Mehetünk – mondta Heszper.

A két lószörny lassú ügetéssel hagyta maga mögött a község düledező házait, a rettegő parasztokat és a porban síró Estvánt. A Halott Úrnő távozott. Hogy ez mit jelentett a Délvidék számára, azt majd a jövő eldönti, de Darócpalánk népe bizonyos, hogy fellélegzett. Heszper nem nézett vissza.

Mögöttük lassan elmaradt a falu, az utat poros fák szegélyezték. A szántóföldeket hamar felváltotta a vadon, a ligetes-erdős vidék. Reinhart nem beszélt, de Heszper sem erőltette a társalgást, így hát órákon át ügettek szótlanul egymás mellett. Nem kellett megállniuk. Se nekik, se hátasaiknak nem volt szüksége pihenésre, sem evésre vagy ivásra. Így mire leszállt az este már komoly távolságot tettek meg. Szürkületkor Reinhart meghőköltette a lovát.

– A közelben van egy régi csatatér. Ott nyugtunk lesz.

A mondott mezőn selymes zöld fű hullámzott. Számos vörös vérvirág nyílt rajta, hirdetve a földben nyugvó holtak helyét. A szürkülettel együtt pedig nyálkás, nyúlós köd szivárgott fel a talajból. Se állatnak, se embernek nyoma sem látszott. A Délvidék tele volt ilyen elátkozott kis mezőkkel, de két élőholtnak ez pont megfelelt. Nem a pihenés miatt álltak meg, a koromsötét éjszakában még ez a két lovag is könnyen csapdába sétálhatott volna.

Heszper leugrott a lóról. Nem törődött sem az abrakolással, sem a leszerszámozással mivel a hátasának nem volt szüksége egyikre sem. Így hát körbejárta a terepet. Miközben szemrevételezte a lehetséges fedezékeket és akadályokat le-lehajolt, hogy faágakat szedjen össze. Mikor végzett, letelepedett Reinhart mellé, és nekiállt, hogy tüzet rakjon.

A cseh számtalanszor látta már ezt a kis rituálét. Középre az apró, vékony gallyak. Arra a vastagabbak, és végül egy vagy két nagyobbacska ág. Aztán a kova és a vas, végül az apró tűz lángjai. Mindig kova és vas – pedig Heszper tündérvérű volt, képzett varázsló. De nem, mindig kova és vas. Most is. Az apró tábortűz erőre kapott, sárgás fénnyel világítva meg Heszper arcát. Most egészen élőnek tűnt, egy fiatal, a serdülőkorból alig kinőtt lánynak. Egy lánynak, akinek a szeme üres volt és halott. Reinhart nem szólt semmit. Inkább elfeküdt a puha fűben és a nyári csillagokat bámulta odafent, míg az apró, felesleges tűz lassan leégett, hogy vele együtt elenyésszen a melegség hazugsága is.

TOVÁBB OLVASNÁD?

RENDELD ELŐ A KÉPRE KATTINTVA: